Mindannyian a boldogság kék madarát kergetjük, és mindannyian a szeretet koldusai vagyunk. Mire megértjük, hogy az élet nem folytonos boldogságból áll, hanem egy elégedett élet boldog pillanataiból, már túl vagyunk a negyvenen.
Sóhajtva gondolunk vissza, “hogy én akkor milyen boldog voltam!” Pedig ha nem engedünk a nosztalgia antikolt hatásának, emlékszünk arra is, hogy annyira azért akkor sem voltunk boldogok.
Mert a civilizált ember ki tudja miért, de hajlik a boldogtalanság felé. A természeti népek ezeket a fogalmakat nem ismerik, és a keleti népeknek is egészen más fogalmaik vannak a boldogságról, és annak hiányáról.
Miért nem vagyunk mégsem boldogok?
Miért van az, hogy minden alapjában véve minden rendben, mégsem vagy boldog? Sokszor olvasni kommentekben, hogy bezzeg az emberek milyen boldogok voltak 50-100 éve.
Tulajdonképpen nem, csak mi már egy másik kor nosztalgikus tükrében nézzük azokat a “boldog békeidőket”. Valójában 100 évvel ezelőtt magas volt a mortalitás, nem volt nyugdíj, társadalombiztosítási rendszer, nem volt táppénz, és az emberek picike füstös kis házakban laktak apró ablakokkal. Nem csoda hát, hogy a magyar tanyavilágban igen magas volt mindig is a depressziós emberek aránya, persze akkoriban ezt a szót még nem ismerték.
Ettől függetlenül a jelenség létezett. Minden okunk megvan arra tehát, hogy most boldogabbak legyünk, mégsem vagyunk azok.
Vajon miért? Az egyik ok, hogy nem jó helyen keressük. Nem a fogyasztói társadalom által ránk kényszerített világban kell keresni, mert pusztán az anyagiaktól még senki sem lett boldog. Persze, sokat nyom a latban, de nem minden.
Annyira a tárgyaktól várjuk a boldogságot, hogy a vásárlási kényszer mára önálló pszichés betegség lett. Másik ok, hogy sok embernek egyszerűen nincsenek értelmes céljai. Pusztán annyi a él, hogy túléljék valahogy a mindennapokat.
Pedig az élet ennél annyival több és jobb! Csak értelmes célokat kell találni és azért következetesen dolgozni. Egyébként nem is a cél elérése, hanem maga az út ami izgalmas és boldogságot hoz.
